mamarchívum

KissMama blogja

Tippeket kérünk, hogy mit énekel Zsombi?

 

 

mindjárt két éves lesz!

kezdjük a jókkal! okos, kedves, szép. és megeredt a nyelve is. Dani születéséig szinte meg se mukkant, igaz, mindent értett és mindent el is tudott magyarázni a saját nyelvén. két hónapja viszont belehúzott. egyes vélemények szerint a terhesség vetette vissza; mások szerint most pedáloznia kell a tesó mellett; de az is lehet, ő ilyen és mindentől függetlenül ekkor kezdett volna beszélni. mindenesetre rengeteg új szót mond már, más szerint mondatokat is. (magyar szakosként azért ilyen merész kijelentéseket én nem tennék.)

imádja a zenét, jó a ritmusérzéke, szereti a mondókákat, ügyesen is mutogatja őket. rajong a markolókért, az autókért, a motorokért – inkább az igazikért, de kicsinyített másaik is jöhetnek.

jó alvó lett, ami optimizmusra ad okot Danit illetően. végigalussza az éjszakát, úgy fél 9 és reggel 7 között. délután másfél-két órát nyom a kedvenc kutyáival az ágyában.

mindeközben elviselhetetlen is tud lenni. először is velünk (hiszti), aztán a kortársaival (irigység, verekedés, hajtépés), majd a testvérével (fülbe sikítás alvás közben, fejbe verés, arcba markolás, fejbe rúgás). igyekszünk kezelni a dolgot (nem hívunk hozzánk gyereket), de valahogy mindig úgy érzem, folyton rosszul reagálunk. ha mérgesek vagyunk, kinevet minket; ha szépen kérünk, nem hallgat ránk; ha a-t mondunk, úgy érzem b-t kellett volna…

ezzel párhuzamosan sokkal-sokkal többet figyelünk rá, hogy ne sérüljön. ez egyfelől nyilván jó, másfelől még jobban elkapatjuk vele, az esti elaltatásnál egymásnak adjuk a kilincset a férjemmel, mert hol ez kell, hol az. nehéz meghúzni a határt, hogy meddig óvjuk a kis lelkét és mikortól kell a szigor. valószínűleg ez nem kilóra megy, hanem bizonyos dolgokra. tehát nem ütünk meg senkit, még ha testvérünk is született a napokban. talán így valahogy. közben viszont úgy érzem, minden nap átmenet, „majd holnap következetes leszek, csak ezt a napot éljem túl” – valahogy így.

de hát nem kell mondanom, hogy imádjuk és hálásak vagyunk, hogy van nekünk!

jól vagyunk, megvagyunk, négyen vagyunk, fáradtak vagyunk!

a szülésről írok majd egy külön posztot. meg Zsomborról. meg Daniról. meg a testvérféltékenységről.

a lényeg, hogy minden rendben! Dani már 7 hetes és majdnem 5 kiló! éjszaka jól alszik, nappal kendőben van – és ott alszik. este sír, ahogy kell és nehéz letenni aludni.

beszéljenek a képek!

Amikor még szerette...

Na, ki ő? (Dani)

Új lakás, új gitár, régi gyerek

Ma este megszületett Dániel, aki 3670gramm és 56 centi. Testvérétől eltérően barna hajú és szépen tud ordibálni. KissMama is jól van.

ő az, aki legkésőbb egy hónap múlva kibújik a pocakomból. annyira más vele a terhesség! a 31. hétig alig izgultam. akkor viszont keményedni kezdtem, a kórházban gyógyszerrel állították le a korai, de nem erős fájásokat, viszont nem kellett bent maradnom. nagyjából két hét volt, mire lecsengett a dolog, de az izgalommal együtt jöttek a régi árnyak is. szerencsére most csak egy-két pánikban kórházba rohanás volt, hogy él-e még, nézzék meg, de hazudik, aki azt mondja, el lehet felejteni, ami velünk történt. még ha évek is teltek el azóta, s közben Zsombor is megérkezett  egészségben. ahogy nőtt a hasam, úgy kerültek elő az emlékek. egy kifejlett baba, nagy pocak, és az állandó félelem: mozog?

szerencsére nem tartott sokáig most ez a rettegés, s bár nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe, mit tennék most, hova futnék, hogy előzném meg a bajt, a terhességem jóval nyugodtabb mederben folyik.

most az egészségét féltem. érdekes, Zsombornál ennyire nem foglalkoztatott a dolog, de most sokszor eszembe jut: a lényeg, hogy egészséges legyen!

merthogy most meg faros a szentem. így rohamosan távolodok a természetes szülés lehetőségétől, mégsincs bennem akkora görcs. ha császár lesz, hát császár lesz, csak mondják már, hogy egészséges. persze még drukkolunk, hogy befordul, minden praktikát bevetünk. lehet, hogy a költözés szelét érzi és még tudja, nem vagyunk kész, nem jöhet. persze jöhetne és akkor megoldanánk azt a szituációt is, de azért várom már  a jövő hetet, mikor azt tudom mondani, van ágya, helye, takarója.

a nemét most sem tudjuk és még mindig csak lánynevünk van, de azért a fiúkból is válogattunk már. a férjem drukkol a lányért, én meg csak, hogy épségben…

Zsombor nem valószínű, hogy tudja, érti, mi fog történni, de sokat simogatja, puszilgatja a testvérét, mi sokat mesélünk neki erről, bízunk benne, nem viseli meg annyira majd a sok változás.

Picur egyébként jó baba nagyon, sokat ficánkol, csak rá kell gondolnom. és engem sem nyúz nagyon, bár már egyre nehezebb minden, de még jól bírom a strapát.

írni, de egyszerűen nem megy. nem tudom, hol hagytam el az írhatnékom, de nehéz rászánni magam nagyon. na nem mintha óráim lennének feladat nélkül, de mégis. pedig történik velünk sok minden ám. címszavakban leírom, hátha majd tételesen fel is dolgozom a témákat: sok betegeskedés (bár egy hónapja semmi, ilyenkor könnyű hozzászokni); dackorszak (na ehhez nagyon nehéz); költözés (a hét végén, de még millió dolog addig) és persze az új jövevény, akinek külön posztot szánok mindjárt.

mindehhez az öcsém is eladta anyuval közös lakását, miközben próbál a saját lábára állni, de munkája nincs, megint el van anyátlanodva. (na ez a téma is megérne néhány oldalt, talán egyszer.)

a férjem szárnyal a munkahelyén, ami nagyon jó, de ha lehet mondani, nem épp a legideálisabb időpontban lett nagyon elfoglalt, nagyon megbecsült munkaerő, aki imádja, amit csinál. azért persze örülök neki nagyon!!!

közben várunk egy életet, akit nem úgy várunk, mint az eddigiket, ami persze kár, meg természetes is, de kétségtelenül várjuk és félünk, hogy megfelelünk-e a feladatnak.

és igen, és eladtuk és kiszemeltük az újat és egy hónap múlva költözünk! talán most már sínen vannak a dolgok, bár még a hitelre várunk, de remélem, minden rendben lesz és a nyolcadik hónapban új lakásba költözünk, ahol lesz lift és talán addig kibírja a Picur odabent, hogy napjában többször mászok fel Zsombival a karomon vagy a hátamon! meg kitart a dobozolás és a szelektálás alatt, majd türelemmel vár a festés és a kicsomagolás alatt és mikor az utolsó szöget tesszük fel a szobájában, akkor indul majd el kifelé. muhaha.

megkésve bár, de álljon itt egy kis karácsonyi visszatekintés.

nagyjából egy hét készülődés előzte meg az idei karácsonyunkat. nagyon készültünk rá, mert idén már Zsombi elég nagy volt, hogy értékelje, emlékezzen rá. rengeteg bejgli, mézeskalács, saját készítésű szaloncukor készült. sok ajándékot főztünk-sütöttünk. az öcsém rengeteget segített, Zsombi pedig lelkesen akadályozta a munkánkat, de remélem, a készülődés rá is átragadt.

idén nálunk volt a szenteste, itt volt mindenki, a férjem családja, az én családom. egy valaki hiányzott nagyon-nagyon…

a gyertyagyújtás igazán jól sikerült, Zsombor csak ámult-bámult és sokáig szóhoz sem jutott, annyira megilletődött.

aztán ettünk-ittunk, bontogattunk, szép volt, jó volt, nem rohanós volt.

utána elérkezett a nagy-nagy nyugalom. január elejéig szabadságon volt a férjem, így rengeteg időt töltöttünk együtt, sokat aludtunk, pihentünk, annyira jó volt!

hogy mi újság velünk?

először is: nagy lakáscserében vagyunk. a jó hír, hogy megtaláltuk álmaink lakását; a rossz, hogy a miénket még nem vette meg senki. így ezúton kérem olvasóimat, aki hallja, adja át: eladó ez a csinos kis, barátságos, napfényes kégli. szeretünk itt lakni, maradnánk is, de két csemetével már nehéz a lift nélküli negyedik emelet. már most is nehezen hozom fel Zsombort és a pocakomat, hát még ha kibújik Picur is… február a költözés céldátuma, addig tartják nekünk a másik lakást, de az utolsó két hónapban már nagyon félnék, hogy meghúzom magam. most meg igen nehéz lakást eladni, de reménykedünk!

a pocaklakó köszöni, jól van, sokat rúg már mostanában, nőtt is egy nagyot. én szerencsére nem félek, gyorsan repülnek a napok, s ha jön egy rossz gondolat, elkergetem. egyedül az új influenza pánik keseríti meg napjainkat, de bízom benne, kitart az immunrendszerünk. a legjobban azt szeretném, ha elkapnánk, és gyorsan kihevernénk és vége lenne ennek a folyamatos aggódásnak.

Zsomborom, drága, pedig igazán jól van. már másfél hete nem beteg! de a viccet félretéve: igazi kisember lett belőle! állandóan jókedvű, folyton mosolyog, barátságos, nyitott gyermek. mindenkinek integet az utcán, udvarol boldog-boldogtalannak. mindent megért, de még nem beszél, csak szótagokat mond. és továbbra is nagyon eleven, fürge, felfedező alkat. napjában ezerszer szedjük le székről, asztalról, de a kórházi eset arra volt jó, hogy már annyira vigyázunk, hogy nem eshet le. azért van jó pár hiszti és rosszaság is, de az is kell!

az alvókája elég jól kialakult: általában végigalussza az éjszakát; egyszer alszik délután, nem sokat, de alszik. a lefektetés már nem egy merő cirkusz, sokszor ébren is kimehetünk, álomba gajdolja magát. úgy két hete kedvenc állata is van, a Vau, akivel megosztja az ágyát. ja, mert külön ágyban alszik már, de a hálónkban.

én még félgőzzel dolgozom, nincs utód, ezért besegítek még, de csak itthonról. ezt is maximum december végéig. ebben a hónapban már a családi napközibe sem megy, félek a betegségektől, és a férjem is két hétig szabin lesz. ha radikálisan kevesebbet lesz beteg, lehet, hogy a téli hónapokat kihagyjuk. pedig nagyon szeretjük a Bori-ovit, Zsombi is, én is. tündéri lány és segítője vigyáz 5-6 gyerekre egy szuper lakásban, levegőznek is, ha jó az idő és sokat tanul ott a kisember. szeret oda menni, szeret ott lenni.

az én lelkem viszonylag jól, bár mostanában anyu miatt mocorog megint, de ez egy másik poszt témája.

 

és akkor a sok hallgatás egyik oka: Zsombornak kistestvére lesz!

a pocaklakó 17 hetes (Zsombor épp 17 hónapos). úgy a 14.-15. hétig teljesen padlóra küldött az újdonsült gyermekünk, de ma már nem ég a gyomrom, tudok aludni, nem hányok minden saroknál és elkezdtem élvezni a terhességet.

jön egy új élet felénk, izgalmas! örülök, félek, nem félek.

mindenféle összefoglalókat tervezek, de sose jutok hozzájuk, így majd apránként elmondom az elmúlt hónapok eseményeit a jegyzőkönyv kedvéért, de most nézzük az aktuális történéseket!

Zsombor szegény megint beteg. megint, merthogy mióta megkapta a 15 hónapos MMR-oltás egy hónapja, kisebb-nagyobb megszakításokkal beteg. az oltás másnapján taknyos lett. egy hét. rá 4-5 napra kétnapos láz. rá 4-5 napra csúnya köhögés, takony alig. rá 4-5 napra középfülgyulladás. ez van most. péntek délután elkezdett keservesen sírni, a füléhez kapkodni, s majd’ egy óráig nem tudott megnyugodni. ügyelet, antibiotikum. mivel a saját gyerekorvosunk nem tudta megnézni, azt mondta telefonon, nem meri azt mondani, hogy ne szedjük. így ezen is átesünk, remélem azért nem hagy maradandó nyomot az immunrendszerén a gyógyszer és nem töltjük az egész telet betegeskedéssel! éjjel többször lázcsillapítottunk, de viszonylag jól aludt, reggelre meg jó kedve lett. most is nagyot durmol, pedig nem az a jó alvó. hogy finoman fogalmazzak… ja, és az örlőfogak is jönnek, magyarán nehéz hetek várnak ránk.

itt vagyok, vagyunk újra, ígérem, gyakrabban jövök megint!

hogy mi van velünk mostanában? nagyon sűrű az élet, amit Zsombi nagy kanállal fal. ez annyit tesz: rohan egész nap, alig alszik, állandóan a frászt hozza rám, olyan veszélyekbe sodorja magát, és megtalálta az akaratát, értsd megy a hiszti elég keményen.

közben én dolgozok teljes állásban, csak éppen főleg itthonról, ami a fentiek értelmében gyakorlatilag lehetetlen. amikor visszamentem, így tűnt jónak. hogy történjen valami más, hogy ne szomorkodjak itthon, de ma már úgy érzem, nem kellett volna ennyit bevállalnom. de nincs veszve semmi: csökkenteni fogok a munkán hamarosan!

ezen kívül túl vagyok egy-két betegségen (fog, arcüreg, gyomor) úgy két hónapon belül, ami szintén mutatja: sok ez így együtt, s az is kiderült, egy anya nem lehet beteg…

s ha mindez nem lenne elég: lakáseladásban és -vételben vagyunk benne nyakig. egyelőre a kutya sem akarja megvenni a mi kéglinket, cserébe még mi sem találtuk meg álmaink otthonát, de az már látszik, a nyugdíjig fogjuk magunkat adósságba verni, ami aggaszt is eléggé, de egyszerűen nincs más megoldás, szeretnénk lemenni végre a lift nélküli negyedikről, közelebb menni a nagymamához, s kényelmesebben élni. így munka után folyton lakásokat nézünk, ami - lévén Pestről Budára kell mennünk, s vissza –  agyrém. állandóan bedugulunk, Zsombi hisztizik a kocsiban, mi a hajunkat tépjük, szóval kemény.

hát így van, hogy ha este letesszük a kislegényt, már én sem vágyom semmi másra, csak az alvásra, s ezért kelek hajnalban, hogy dolgozzak, s hogy végre írjak a blogba…

annyi téma gyűlt már fel, nem tudom magam utolérni, ezért egy összefoglalóval próbálom behozni a lemaradást.

az első és legfontosabb, hogy jól vagyunk. két hete jöttünk haza a kórházból, ahol hat napot töltöttünk. Zsombor leesett az itthoni szemetesről a konyhában, megütötte az arcát és feldagadt a szeme. szerencsére semmi komoly baja nem történt, csak a bokszolószem volt nagyon ijesztő. nem magasról esett, csak szerencsétlen szögben és kőre, ez volt a baj. már a kórházban jó volt a kedve, evett, nem volt elesett, csak a vizsgálatokat tűrte rosszul. persze hibáztunk, ez kétségtelen, de – legalábbis én úgy érzem – meg is kaptuk a büntetésünket. tizenöt évet öregedtem a kórházban, míg ki nem derült, semmi baja a kisfiúnak. szerencsére a szeme is gyorsan javult, már hazajövetelkor nagyon szép volt, két héttel a történtek után pedig más semmi nyoma nem volt.

a kórház rémes volt, rengeteg megaláztatás, embertelenség, hülyeség. bárcsak soha ne kerülnénk be még egyszer!

Zsombor közben 14 hónapos lett és örökmozgó. már önállóan jár, a születésnapja előtt néhány nappal tette meg az első lépéseit, rá egy hónapra pedig már ment. képtelenség utolérni, mindig mozog és mindig veszélybe sodorja magát. egy-két szót már mond is, illetve szótagokat. a vau-vau már nagyon megy, de tudja a hintát is. sok mindent megért már, és mutogatással majdnem mindent ki is tud fejezni. állandóan jókedvű és pörög!

voltunk közben nyaralni is két hétre. az elsőt a telken töltöttük, amit Zsombor eszméletlenül élvezett. mi kevésbé. a gyermekünk ugyanis annyira felpörgött, hogy se éjjel, se nappal nem akart aludni, s mire belejöttünk volna mégis, meg a veszélyeket is kiismertük volna, már el is szállt a hét. utána viszont az Őrségben voltunk, hármasban. egy apartmant béreltünk, gyönyörű helyen. Zsombor alvókája is megjött, így a szabadság végére mi is kipihentük magunkat.

feltöltődve vágtunk bele az itthoni létbe, a munkába. két nap volt csupán és jött a baleset. az összes felhalmozott energiám odaveszett, ráadásul egy fogbetegség engem is ledöntött. talán mostanra újra a nyaralás előtti önmagam vagyok. de egy hét múlva a Balatonra megyünk, ott van esély az újabb feltöltődésre.

annyira rég készülök írni és annyi mindenről kéne, de az események elsodortak. gondoltam, legalább bejelentkezem…

az elmúlt heteket Zsombi balesete határozta meg, leesett az itthoni szemetesről, megütötte az arcát és csúnyán feldagadt a szeme. kórházban voltunk hat napig, de szerencsére nem történt semmi komoly, a duzzanat is eltűnt már és jól van. részletes beszámoló készül, csak most én dőltem ki egy betegségtől.

Egy éves, igazi fiú: vezet :)

 

 

anyósomnál terveztünk kerti partit tartani május 27-én, de az időjárás közbeszólt. néhány percre ugyan kimentünk, de a hideg bekergetett minket a lakásba. a hétvégi időpontok valahogy nem akartak összejönni, így végül Zsombor születése napján ünnepeltünk.

 

jó sokan voltunk, a férjem családja igen népes és szeretnek is – amikor csak tehetik – összegyűlni. aznap már déltől a konyhában sürögtünk anyósommal, közben váltott kezek vigyáztak Zsomborra. kora este a torta is megérkezett, amiről az ünnepelt olyan gyorsan ette le a banánkarikákat, hogy éppen sikerült megörökítenünk. ahogy a képek tanúsítják, a torta maga is nagyon ízlett neki.

a sok vendégből adódóan rengeteg ajándékot kapott, amit persze egyáltalán nem tudott felfogni, nem úgy a család gyerektagjai, akik segítettek neki kibontani és beüzemelni az újdonságokat.

hazatérve mi is odaadtuk az ajándékunkat, a legnagyobb sikere egy hangszerként vett zörgő tojásnak volt.

jövőre valószínűleg már gyerekzsúrt tartunk.

tegnap volt Zsomborunk egy éves! nagy bulit csaptunk, részletek és képek később.

nosztalgikus hangulatban voltam pár napig. újra a kórházban voltam gondolatban, ahova az utolsó hónapra befektettek. beköltöztem szinte: pokróc, könyvek, laptop, kinti ruha – csak, hogy ne érezzem, hol vagyok. még egy kis tévénk is volt a szobában, jó kis társaság alakult, megvolt a napi ritmusunk, korán reggeli, vizit, ctg, kilógás, ebéd, látogatók, alvás. sokat voltam éjjelente a folyosón. mindig megijedtem, él-e még Zsombor, ilyenkor járkáltam, hogy megmozduljon. szegény! most mit adnék, hogy aludjon…

anyukám majd’ minden nap bejött meglátogatni. mindenféle ajándékokkal jött, állandó szatyrával, kimelegedve. mert meleg volt, nagyon. nappal a kertben sétáltam és állandóan ittam, hogy lemenjen a cukrom. egy-két hétvégére hazaosontam, de siettem vissza, mert rettegtem. aztán felgyorsultak az események. eldöntötték az orvosok: megindítják a szülést. kedd reggel az első próbálkozás, de Mazsola nem mozdult.

fél hatkor mégis.

fél kilenckor pedig már sírtunk a boldogságtól.

azóta ez a kisember sokat változott. úgy kilenc kiló lehet (hárommal született), négy foga van, már régóta áll, de szombaton két önálló lépését is megtette – persze ételért. pápát int, ha kedve tartja; mondja a kutyára, hogy vau-vau; belebeszél a kagylóba; lemászik az ágyról; felmászik a lépcsőn. imád enni, mindent szeret. kezd megjönni az akarata is, jól tudja, mit szeretne és többnyire el is éri. nem nagyon szeret fürödni, inkább álldogál a kádban és a csapot bűvöli; de imádja a meztelenkedéses ugrálást a pancsi előtt. kacag, ha kacagtatjuk. élvezi a társaságot; szereti a játszóteret, homokozna egész nap. már ritkán mászik négykézláb, inkább vezetteti magát. szeret a nagymamájánál lenni. még kétszer alszik nappal, este 9 és 10 között fekszik, hajnali szopi, fél hetes kelés.

szeret minket, szeretjük őt! lényével magától értetődően segít átlendülni a veszteségeken.

isten éltessen, kisfiam!

olyan távol van már Barnabás… pedig csupán két éve. inkább a születésnapjára emlékezünk, nem a halálára.

idén már Zsombor is emlékezett velünk. ahogy a búcsúztatásánál, és tavaly is, bementünk csónakkal a Duna közepére. pünkösdi rózsákat szórtunk a vízbe. Zsombornak elmeséltük, miért vagyunk itt és ő is beengedett egy szálat a vízbe. tavaly még pocakosan sírdogáltam ugyanitt, s aznap este a kórházban kötöttünk ki, mert már nem bírtam tovább az aggódást. akkor megadtam magam: vigyázzanak rá onnantól az orvosok.

hihetetlen, milyen rég volt, s mégis tegnap. azóta megszületett Zsombor és meghalt az anyukám. két év alatt ennyi minden. hozzászoktam a végletekhez. a legrosszabb, hogy nem tudok örülni egy átlagos napnak, mert vagy egy csapástól félek, vagy valami nagyon jóra vágyom. meg kell tanulnom értékelni a hétköznapokat. hiszen azért sok szerencsénk is van. igaz, mindet odaadnám, ha bármelyiküket visszahozhatnám.

az emlékezést nehezíti most, hogy minden képben ott van anyu is. ahogy sír a kórházi ágyam mellett, ahogy nem tágít és addig nem megy haza, míg vége nincs mindennek, s nem látja, jól vagyok. ahogy minden reggel jön, s ül némán a kanapén, és simogat, ha sírok. a napi többszöri telefonok: hogy vagy? rosszul. az állandó mantrája, hogy baleset volt, ne hibáztassam magam. a blogom állandó olvasója, s mégis kéri, ne szomorítsam a népet. ahogy az orvoshoz kísér, s látszik, odaadná bármijét, hogy boldognak lásson. nem örül, mikor megyünk a hírrel: ismét terhes vagyok. nem örül, mert retteg, fél, félt. megváltozik mégis, a terhesség alatt beszél Mazsolához. segít dönteni a nehéz kérdésekben, s csak azt akarja, én végre nyugodjak meg. minden nap bejön a kórházba, hozza a diétás ételeket, bárhonnan beszerzi, amit kérek. a szülés délutánján ülünk a kórház folyosóján, mögöttünk a nyitott ablak, eső előtti szag, fúj a szél. ne maradjak? – nem, majd szólok, ha történik valami. hívom hat körül: azt hiszem…, de még ne gyere, majd csak ha biztos. megyek. de mit csinálnál itt órákig? mit? lerágom a tíz körmömet. persze, hogy rögtön indul, bekukucskál a szülőszobába, izgul nagyon. meg büszke. aztán már nagymama. örül, boldog, megnyugodott. tömi belém a kaját, hogy visszakapjam az erőmet. megint büszke. 

bárcsak, bárcsak, bárcsak itt lennének!

miután a kúttal eltöltött úgy két és fél órát, Zsombor az utazóágyának két merevítő botjával játszott vagy további egy órát a fűben. nem értem a játékgyártókat...

Ráckevén a telkünkön van egy kút.

a vasárnapot lent töltöttük hármasban, a saját telkünkön, csak mi hárman. nagyon jó volt. Zsombornak meg igazi paradicsom. a kút volt a sláger.

mindjárt egy éves lesz, döbbenet.

sok mindenben változott.

kifejezés: többnyire már ki tudja fejezni, mit szeretne. a legegyértelműbbek: vegyél fel; tegyél le; adjál már enni; azt akarom megnézni; ölelj meg; lépegetni akarok; nehogy bepelenkázz; nem akarok felöltözni, aludni, inni, öledbe ülni…

mozgás: egy-két napja megáll kapaszkodás nélkül, persze akkor, ha valami eszméletlenül fontos kiflicsücsök, drót, cipő, mütyür miatt kell mind a két keze. sokszor vezetteti magát, de ha elengedjük és megáll, nem megy tovább, inkább letérdel, az a tuti. le tud már mászni az ágyról, kanapéról és néhány helyre már fel is.

alvás: most vagy egyébként is így lett volna, vagy igaza volt a negyvenvalahanyadik könyvnek az altatásról, de egyre jobban alszik. (megfogadtam, akkor írom csak ezt meg már sokadszorra, ha mondjuk két hét tapasztalat van a hátunk mögött, magyarán tartós a javulás) szóval letenni már elég könnyű (kivéve ha nem, mint ma: minden alvásnak kétszer futottunk neki); már az ágyában alszik el, nem karban, nem cicin; egyszer-kétszer ébred, leginkább már csak hajnalban, utána visszaalszik; már elalszik a nagymamánál és a telken is. elég az hozzá, hogy mindhármunkon ismét vannak párnanyomok… hogy az milyen jó tud lenni!

elme: tudja, hogy a kulcs a zárba való és ha el akar menni, vagy utánam akar jönni (milyen megható) azt mutogatja, hogy oda, bele. felemeli a kezét, ha mondjuk neki, hogy levesszük a felsőt. várja nyitott szájjal a homeós bogyókat. tudja, hogy az orrporszívó mit jelent. tudja, hogy a kiságy mit jelent. ránéz az apjára, ha azt mondjuk, papa (vagy ha nincs itthon, az ajtót lesi olyankor). mondja, hogy va-va, ha kutyát lát. igaz akkor is, ha mást. (de kutyánál mindig!!) most jellemzően minden állat va-va.

étkezés: no, ebben nem változott. zabál még mindig, megállíthatatlanul, mindenből kér, mindig rág valamit, mindig kér még, a köldöke állandóan kifordul és még mindig csak 8 kiló múlt…

sok minden történik, igyekszem behozni magam a blogolásban is.

először is dolgozom. meglepően jól megy, mármint szervezésileg. két nap megyek be 4-5 órára, az alatt Zsombor a nagymamáját szórakoztatja, és nagyon jól érzik magukat. ott van kert, szuper játszótér, szuper nagymama, ideális. egy harmadik nap próbálkozunk a családi napközivel. ott még csak félórákra hagytam, de Zsombor nem esett kétségbe, sőt. imádja a gyerekeket, ha zajlik az élet, a társaságot. kérdés, tudna-e ott aludni, de majd megpróbáljuk azt is. ha ez már simán megy, akkor egyik nap itt lesz és másik nap a nagyinál.

szerencsére nem bánt a lelkiismeret, hogy dolgozom. pedig olyan típus vagyok (voltam). talán az van, hogy most már úgy vagyok vele, ilyeneken nem érdemes rágódni. kipróbáljuk, ha megy, csinálom, ha nem, nem. szerencsére megtehetjük, mert a férjem most a családfők családfője: sikeres a munkájában, isteni apa és megértő férj.

egyelőre bent is jól mennek a dolgok, persze még bele kell rázódnom, elfogadni az új főnökömet, újra felvenni a fonalat, de menni fog.

közben megpróbálunk elköltözni, a napokban talán meghirdetjük a lakást, aztán elkezdjük keresni álmaink otthonát.

Zsombor pedig rohan az egyéves születésnapja felé… (róla mindjárt többet is írok)

pörögnek az események nálunk, alig van időm írni. öcsém mindjárt ballag, érettségizik; én májustól többet dolgozom; Zsombor rohamosan „öregszik”; a párom munkamániás lett; jön a nyár.

nézzük sorba.

bár már sokkal jobban tanul, mint valaha, azért így érettségi előtt félek, átcsusszan-e mindenből az öcsém. volt idő, hogy naponta együtt tanultunk egy-két hónapja, de nem lehetett bírni, belefáradtunk mindketten. aztán azt mondta, egyedül is menni fog, most meg már hibáztatom magam, miért nem ütöm a fejét a könyvvel minden nap. de hát nem lehet. bízom, bízunk. utána meg belép a nagybetűsbe, amitől fél, de várja is. de lesz-e munkája? mert az érettségi után neki kell eltartania magát, addig segít neki apu. olyan jó lenne, ha minden sikerülne neki! (és még mindig szégyellem magam, hogy egyedül él. anyu haragudna ránk, ha látna. nem hitte volna, hogy egyedül marad. de hát apuval nem jöttek ki, hozzánk nem akar költözni, patthelyzet.)

májustól szülni megy a kollégám, aki engem helyettesített, így visszamegyek dolgozni. szerencsére nem kell bent ülnöm egész nap, csak az értekezleteken, egyébként pedig legyen minden kész, csak ez a kérés. persze így is munkaórákat kell beletenni, de legalább itthonról, esténként, Zsombi-alvás alatt is lehet. tartok tőle, hogy bírni fogom-e, de majd elválik. Zsombor heti egy napot a nagymamájánál lesz, ahova már eddig is rendszeresen jártunk csütörtökönként, csak együtt. de ma már ott volt egész nap, és bírta és szerette.

a másik nap a kérdéses. megnéztünk egy magánbölcsifélét öt percre tőlünk: egy évek óta bébiszitterkedő lány (és a mamája)  a lakásán fogadja a kicsiket. 4-5 gyerek, játékok, séta. egy órát voltunk ott Zsomborral és nagyon élvezte. megpróbáljuk, hogyan viseli, ha ott is marad nélkülem. ha beválik, hetente egyszer 3 órára odamenne, addig én itthon dolgoznék vagy bemennék a munkahelyemre. ha nem tetszik neki, itthonra keresünk valakit, de az öcsém is jelentkezett vigyázni, míg teljes állása nem lesz.

Zsombor pedig mindjárt egy éves lesz! döbbenet, hogy rohan az idő, és döbbenet, hogy anyu mióta nincs velünk. minden nap láthatná, hiszen itt dolgozott a házban, és most nincs kivel megosztanom, milyen tündéri a kisfiunk. először is: állandóan jókedvű és mosolyog. aztán: szeret mindenkit, az utcán, a piacon, a ringatón, a buszon. szociális lény: ujjong, ha nyitom az ajtót és látja, megyünk valahova! nyitott, barátságos lény. egyre több mindent ki tud fejezni: vegyük fel, adjunk enni, fáradt. imádjuk, szeretjük.

továbbra is nagy evő, mindent szeret. szopizni már csak reggel és este, vagy a napközbeni alváshoz kér. (de ma például, hogy sokat voltunk távol egymástól, mikor hazaértünk, majdnem 30 percet cicizett. ami jár, az jár.)

a párom jó passzban van nagyon a munkájában. szereti, szeretik, jó látni, hogy sikere van. és mindemellett hatra mindig hazaér, Zsombit fürdet, Zsombit szeret. de azért sokat fáradt, és most már én is az leszek, de csak kibírjuk.

s hogy miért? mert szeretnénk elköltözni. valahova jobb helyre, jobb levegőre, kicsit nagyobb lakásba, közelebb a nagymamához. bár akkor az öcsémtől messzebb leszünk, de talán ő is jön arrafelé, ha eladja a lakását.

a nyarat nagyon vártam. szerettem volna, ha történik valami igazán jó. költözés, teleképítkezés, egy új baba. úgy néz ki, mindenre várni kell legalább őszig, de addig is dolgozom egy kicsit. már most élvezem, hogy forognak a kerekeim, és nem csak a szoptatás körül jár az agyam.

hát ezek vannak.

van valaki, akivel együtt kezdtük ezt a blogot, illetve kezdte ő. aztán együtt sirattunk, majd együtt örültünk, majd nekem adta a blogot, majd megint együtt sírtunk, s most ő sír. és gyászol. gyászolja az édesanyját.

én meg béna vagyok. nem tudok vigasztalni.

lehetett rá számítani? - kérdezte tőlem valaki, amikor mondtam, mi történt. erre nem lehet. gondolom, még akkor sem, amikor szólnak a kórházból, hogy menni kell. amikor fogja a kezét, hogy ne egyedül menjen el. talán még akkor sem lehet erre számítani. vagy arra, mi jön utána, mit érez egy gyermek, aki búcsúzik.

ez itt egy virtuális ölelés neki.